Országjáró

Adós vagyok. Emberek százezrei küldtek e-mailt, hogy végre meséljem el, mi is történt velünk Erdély hegyei és völgyei között.

Nos, tessék!

Szerdán indultunk emlékeim szerint, ráadásul sikerült kacagtatóan korán elindulnunk. Három után valamivel már vígan csorogtunk a Budapestről kivezető dugóban. Odafelé utunk nem tartogatott meglepetéseket, néha szakadt az eső, néha nem. Nem haladtunk gyorsan, így éppen megérkeztünk Kalotaszentkirályra a BL-döntő kezdetére. Szánalmas dolog, de mivel a Barca játszott a MU-val, ezért kíváncsiak voltunk. A kalotaszentkirályi korcsmában néztük meg a meccset, egy csapat búcsújáró magyarral és a helyiekkel karöltve.

Másnap elköltöttük szerény reggelinket, megbeszéltük régi ismerős vendéglátónkkal, hogy mi változott tavaly szeptember óta (eladták a tehénkét, mert a papa meghalt és nem volt már ki foglalkozzon vele), majd egyből tovább indultunk Torockó irányába.

Közben rájöttem, hogy képet nem tudok valamiért feltölteni, ezért beszúrni sem. Nincs rá magyarázat, és megoldást sem találtam, ezért nem tudom illusztrálni az írást...

Torockóra érve, elfoglaltuk szállásunkat. A falu teljesen tele volt, sehol nem lehetett volna már megszállni. Szerencsére mi már fél évvel korábban lefoglaltuk a magunkét. Ám még így is áthelyezett bennünket a néni egy másik placcra, mert régi kedves vendégei érkeztek 4 gyermekkel. Mi megértőek voltunk, és amúgy is egy sokkal jobb szállást kaptunk. Egy felújítás alatt lévő régi házikó egyik része lett a miénk. Fürdőszobával, külön kerttel stb. Tehát saját házunk lett. Lepakoltunk, felvettük a túraruházatot, és nekiláttunk, hogy meghódítsuk a Székely követ.

Csaba királyfi csak felfelé úton gondolta úgy, hogy vigyáz ránk, mert mire felértünk utol is ért minket egy hatalmas viharfelhő, és arcmagasságban csapkodó villámaival próbált bennünket megijeszteni.

Nos.

Ez sikerült is. Úgyhogy valószínűleg rekordidő alatt tettük meg a szikla alja és teteje közötti 700 méteres szintkülönbséget lefelé. Menet közben mit sem törődve méltóságunkkal, néhol pókmászásban haladtunk. Én egyszer még ezt is elhagytam, és egyszerűen seggen csúszva tettem meg néhány métert. Közben fújt a szél, ömlött az eső, csapkodtak a villámok és visszhangzott az égzengés a sziklák között. Hangulatos volt.

Mire leértünk, már le volt bénulva mind a két lábam, és ez az érzés kitartott még négy napig, ezért ezután minden lépcső igazi kihívást jelentett. Sőt, igazából az autóba be- és kiszállás is egy kínzással ért fel.

Leérve egy kedves idős bácsival találkoztunk a falu széli házaknál. A háza oldalánál ült, pipázgatott.

- Adjon Isten!
- Adjon Isten! Esett odafönn?
- Mi az hogy, hatalmas vihar volt!
- ... itt nem volt semmi.

Ezzel oszlatta szét hősiességünkbe vetett hitünket. Mindezt kedves pajkos mosollyal mondta, a pipa szára mellől, végigtekintve csapzott ruházatunkon és szétzuhant testtartásunkon.

A Gondűző kocsmában próbáltuk visszanyerni erőnket egy könnyű (50 fokos, decis pohárban adagolt) pálinkával. A kiadós vacsora után is ide tértünk vissza, hogy ismét jó néhány helyi lakossal és a búcsújáró közönség néhány tagjának segítségével töltsük meg zsivajjal, Kárpátia számokkal és bor(sör)gőzzel a levegőt.

Este igen szarul aludtunk. Ezért óránként megkérdeztük egymást, hogy "Alszol?". Erre a feleletként általában egy teljesen közömbös "Nem." érkezett. A reggeli igen finom volt. Erdélyben a tojás finomabb mint itthon. Ez tény.

Reggel kb 8 fok volt. Én rövidnadrágot húztam, mert melegebbre készültem, és nem hagytam magam eltántorítani attól, hogy május legvége van, szinte már június. Az pedig egyértelműen nyár!

Torockóról már a Csíkszeredához közel lévő Marosfőre indultunk. Innen folytatom majd. Gondolom milliók fognak remegve visszalátogatni naponta többször is.