Megpróbálom ezentúl a túrák utáni pár napban feltenni a beszámolókat, ennek első jele a mai is.

Nos, pótolom az elmaradást.

Simontornya irányába négy fős különítmény indult.
A Velencei-tó magunk mögött hagyása után dél felé fordultunk, ahol a seregélyesi Zichy-kastély volt az első célpontunk.

Sajnos ez a túra nem a szerencséről és a helyes időzítésről szólt.

Ez Seregélyesen abban mutatkozott meg, hogy a kastély csak a látogatásunk hetében tartott zárva. A kastélykert pedig csak AZNAP, bár ezt szerintem csak a barátságos néni találta ki aki a hangszóróból beszélt hozzánk. Elég lehetetlennek tűnt, hogy éppen egy darab szombati napon nem mehetünk be sétálni egy kertbe. Mindenesetre továbbhaladtunk déli irányba.

Ezután kevés eseménnyel tarkított utazást folytattunk Simontornya irányába. Útközben még megálltunk a képek között is látható csatonánál. Annak is a tavas részénél. Ezeket a tavakat duzzasztógátakkal hozták létre, láthatóan kellemes környezetet teremtve jónéhány állatnak. Gondolok itt például arra a madárra, ami akkora volt mint én, és kétszer láttam felrepülni a nádasból. Rajtam kívül más nem látta, így lehet, hogy nem is létezett. De jó nagy volt és szép. Bárcsak tudnám mi volt az.

Simontornyához érkezve gyorsan megtaláltuk a várat. Ez is zárva volt. Szabadság miatt. Így jártunk.
Annyiban tudtunk magunkon segíteni, hogy a vár hátsó részénél megmászhattuk a falat és így bejutottunk a belső udvarra, ahol csináltunk pár fényképet. Itt ajánlotta nekünk egy kedves utazó hölgy Ozorát, mint környéki látnivalót.

Az út egyik kedves mozzanata volt az a soktagú kacsacsalád amelyik egy kanyar után tűnt fel előttünk. Éppen átkeltek az úton. 80-ról relatíve nehéz volt 5 méter alatt megállni, de sikerült szerencsére. Kacsa anyuka úgy megrémült hogy kapásból hanyatt is vágódott az úton, de gyorsan felpattant és beterelelte 5 gyermekét a szegélyező füves részbe. Hatodik gyermeke kicsit bizonytalanabb volt. Ő a felezővonalnál gondolkodott, hogy most akkor mi is ez a nagy szürke dolog amitől anya úgy megijedt. Ám anyukája észrevette, és a fűből magasra kidugva fejét, odahívta magukhoz.
Könnybe lábadt szemmel néztük a kacsacsalád újraegyesítését.

Ozora szép hely. Gondozott, felújított várral, szép templommal. Sok sok látogatóval. Voltak várjátékok is, amikről éppen lemaradtunk, odaérkeztünkkor pakoltak össze. Irgalmatlan meleg volt, nem tudom hogy bírták a láncinges, vastag posztós ruhákban a kiképzést. A várba nem mentünk be. Ennek oka volt egyrészt, hogy már benne voltunk a délutánban, és nem volt még alkalmunk enni (tehát éhesek voltunk mint a veszedelem), másrészt pedig, hogy éppen egy hatalmas csapat ment be és valahogy nem volt hívogató a tömeg.

Visszafelé menet, Simontornyán még elköltöttünk egy kellemes és kedvező árú ebédet.

Megálltunk még Sárosdon, ahol az Esterházy kastélyra lettünk volna kiváncsiak. Azonban nem találtuk, csak a kastélykertet. Senki sem tudta, hogy hol van a kastély maga. Mi gyanakodtunk az egyik épületre, de az már elveszítette kastély jellegét. A benne működő büfében érdeklődött állandó útitársam és tiszteletbeli szerzőtársam, hogy mégis, hol a bánatban van a kastély. Mondták, hogy nem tudják. Megkérdezte, hogy talán ez az az épület, ha már itt áll a kastélykert szélén? Erre azt mondták, hogy hát az lehet, de akkor régen volt kastély.
Mindenesetre most utánaznétem, a kastély szociális otthonként működik. Talán ezért nem is tudják, hogy az volt.

Update

Most néztem légifotókat Sárosdról, mi a kastélykert rossz oldalán voltunk. A másik oldalon van a kastély. Elég nagy. Érdekes, hogy maguk a sárosdiak sem tudják, hogy van egy kastély a lakóhelyükön. Érdekes, vagy szomorú?

Hát ennyi.